Különleges irodalmi csemege – kisregények Antoine de Saint- Exupéry-től

Szerző: Vintage
2019-10-28 12:30

„Hetvenöt év, egy emberöltő telt el azóta, hogy Antoine de Saint-Exupéry eltűnt a Földközi-tenger hullámsírjában. Szűk húsz felnőttkori év adatott neki, hogy megalkossa életművét, amely mára egyetemes értékké nemesedett, s amely életmű néhány fontos és jellegzetes darabját most azzal a reménnyel gyűjtöttük össze ebbe a kötetbe, hogy azok utat találnak a mai – ifjabb és idősebb – olvasók szívéhez is.” /Takács M. József, szerkesztő/

A kötet Antoine de Saint-Exupéry (1900– 1944) – a Hadikereszttel, majd halála után Becsületrenddel is kitüntetett, utolsó bevetésén gépével a Földközi-tengerbe zuhant hivatásos pilóta és a Femina-díjat, illetve a Francia Akadémia Nagydíját is elnyerő író – négy, hosszabb-rövidebb művét tartalmazza. A már sok kiadást megért Éjszakai repülés és Az ember földje című kisregények ez alkalommal újraszerkesztett, javított szöveggel jelennek meg, míg a Levél egy túszhoz című írás – irodalmi és kortörténeti értéke mellett – azért kapott helyet a kötetben, mert ez az életmű egyik kevéssé ismert, csak nehezen beszerezhető darabja. Ami pedig igazán különlegessé teszi ezt a válogatást, az a Manon, a táncosnő című elbeszélés, amely bár Saint-Exupéry legkorábbi műveinek egyike, és közlésére egy francia irodalmi folyóirat már 1926-ban ígéretet tett a fiatal írónak, ezt a fájdalmasan szép történetet végül csak bő hatvan évvel a szerzője halála után, 2007-ben publikálta a Gallimard kiadó, magyarul pedig most olvasható először.

Saint-Exupéry, a repülés szerelmese felnőtt élete nagy részében pilótaként tevékenykedett (először katonai szolgálata idején, aztán polgári alkalmazottként a nemzetközi postaszolgálatban, s élete utolsó éveiben ismét a hadseregben), s valamilyen módon szinte minden műve a repülés élményéhez, a pilóták akkoriban még igencsak veszélyes munkájához kapcsolódik. Sajátos írói látásmódja és a felvillanó-elsuhanó képek sokaságával operáló jellegzetes stílusa is leginkább abból ered, hogy az ég magasából, madártávlatból szemléli a világot és az odalent hangyaként nyüzsgő embereket – azokat az embereket, akikről mély humanizmussal áthatott hangon beszél mára klasszikussá, a világirodalmi kánon részévé vált műveiben.