“Egy órán keresztül halottnak tettettem magam” – egy túlélő beszámolója

A péntek esti terrortámadásnak egyik túlélője, Isobel Bowdery, egy 22 éves dél-afrikai lány, aki ott volt Párizsban a Bataclan koncertteremben a mészárlás idején. A támadás másnapján megírta a Facebookon, mit élt át.

“Soha nem gondolnád, hogy ilyen megtörténhet veled. Csak egy péntek este volt, egy rockkoncert. Jó volt a hangulat, mindenki táncolt és mosolygott. aztán bejöttek azok az emberek a főbejáraton és elkezdtek lövöldözni. Naiv módon először azt hittük, ez a show része. Ez nem csak egy terrortámadás volt, hanem mészárlás. Több tucat ember lőttek le előttem. A padlót elöntötte a vér. A halott barátnőiket kezükben tartó férfiak kiabálása töltötte meg a termet. Jövők törtek ketté, családok szíve szakadt meg, egy pillanat alatt. Lesokkolva, egyedül, egy órán keresztül halottnak tettettem magam, olyan emberek között feküdtem, akit látták a szeretteiket mozdulatlanul…Visszatartottam a lélegzetemet, próbáltam nem mozogni, nem sírni – nem megmutatni azoknak az embereknek a félelmemet, amit látni akartak. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy túléltem. Sokan viszont nem. Olyanok, akik pontosan ugyanazért voltak ott aznap este, mint én – hogy szórakozzanak, teljesen ártatlanul.A világ kegyetlen. Az ilyen tettek megmutatják, milyen gonoszak ezek az emberek, és életem végéig kísérteni fog, hogy milyen volt, amikor keselyűként köröztek felettünk. Ahogy az emberi életre való tekintet nélkül lövöldöztek. Olyan volt, mintha nem valóság lett volna. Azt hittem, egyszercsak azt mondja majd valaki, ez csak rémálom. A borzalmak túlélőjeként viszont beszélhetek a hősökről. A férfiról, aki megnyugtatott, és kockáztatta az életet azzal, hogy fogta a fejem, amikor nyöszörögtem. A párról, akiknek utolsó szavai a szerelemről olyanok voltak, hogy amiatt tudok még hinni abban, hogy van jó a világban. A rendőrökről, akik több száz embert megmentettek. Az ismeretlenről, aki felsegített az útról, és foglalkozott velem abban a 45 percben, amikor azt hittem, a fiú, akit szerettem, meghalt. A férfiról, akit összekevertem ezzel a fiúval, és amikor láttam, hogy nem ő az, megfogott, és azt mondta, minden rendben lesz, pedig ő maga is egyedül volt és félt. A nőről, aki kinyitotta a boltját a túlélőknek. Arról a barátomról, aki befogadott, és elment ruhát venni nekem, hogy ne kelljen ebben a véres felsőben lennem. Mindannyiótokról, akik támogató üzenetet küldtetek nekem – miattatok hiszem azt, hogy van esély arra, hogy lehet jobb a világ, és hogy ilyen többet nem történhessen meg.

De az most főleg arról a nyolcvan emberről szól, akiket meggyilkoltak a koncertteremben. Akik nem voltak olyan szerencsések, mint én. Akik nem keltek fel ma reggel. És akik rokonai és barátai most hihetetlen fájdalmat éreznek. Nagyon sajnálom. Semmi nincs, amitől elmúlna ez a fájdalom. Kiváltságos vagyok, hogy ott lehetettem velük az utolsó pillanatokban. És mivel azt hittem, én is meghalok, tudom, mire gondolhattak akkor. Biztos vagyok benne, hogy nem azokra az állatokra gondoltak, akik elkövették ezt. Mert én is azokra az emberekre gondoltam, akiket szeretek. Ahogy idegen emberek vérében feküdtem, és arra vártam, hogy egy golyó véget vessen a 22 évemnek, elképzeltem mindenkinek az arcát, akit szeretek, és csak azt suttogtam magamban, szeretlek. Az életem legjobb pillanataira gondoltam. Azt kívántam, hogy azok, akiket szeretek, tudják, hogy mennyire, és azt kívántam, hogy bármi is történik velem, tudjanak hinni az emberek jóságában. Hogy ne nyerhessek a gyilkosok.

Tegnap sokak élete örökre megváltozott. Az viszont rajtunk múlik, hogy jobb emberek leszünk-e. Hogy olyan életet élünk-e, amiről az ártatlan áldozatok álmodtak, de soha nem tudják már megvalósítani azt. Nyugodjatok békében, angyalok. Soha nem felejtünk el titeket.”