Dawid Ogrodnik: “Minden szerep után próbálok visszatérni önmagamhoz!” (interjú)

Szavak nélkül és szavakkal. A film főszereplőjével, Dawid Ogrodnik-kal beszélgethettem a film sajtótájékoztatóján. A Szavak nélkül főszereplőjeként egy mozgás- és beszédképtelen fiút alakít, amely olyan embert próbáló feladat volt, hogy testileg és lelkileg is megviselte Dawid-et. Azt tudni kell, hogy a film eddig 12 különböző fesztiváldíjat nyert, többek között a Montreali és Seattle-i Fesztiválok fődíját.

Sajnálattal tölt el, hogy hazánkban nem kapott akkora figyelmet a film és Dawid Ogrodnik, mint ha például Brad Pitt ült volna le velünk egy jó kis beszélgetésre. Pedig ezt a filmet mindenkinek látnia kell! Dawid Ogrodnik korábban az Ida című drámában volt látható, mint zenész. Viszont ebben a filmben teljesen lebénult, aki tolószékben, némán formálja meg – hozzáteszem elképesztően zseniálisan – Mateusz-t. Erről beszélgettünk a lengyel színésszel.

Mi volt az első gondolatod, mikor megkaptad Mateusz szerepét?

D: Izgatott voltam, azt hiszem. Nem is ijedtem meg. Inkább olyan volt, hogy „Na jól van, akkor holnap egy új kaland kezdődik”. Nagyon megörültem, hogy engem választottak.

Hány napig tartott a forgatás?

D: 34 talán.

Mennyire volt nehéz?

D: Annyira fárasztó és nehéz volt a forgatás, hogy a stáb segítsége nélkül nem bírtam volna, szét estem volna. A forgatás utolsó napja volt a legnehezebb, akkor már kipurcantam teljesen, abszolút nem volt erőm.

Mennyi ideig bírtad tartani a kezed úgy, ahogy a filmben látjuk?

D: A csúcsom négy óra volt. Volt egy rendezvény a fogyatékosoknak, ami a filmben is benne van és ott már nagyon fáradt voltam. Számomra erkölcsi kérdést jelentett, mert erre a rendezvényre úgy mentem el, mint fogyatékos, de már nem bírtam tovább, gondolkodtam, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy most felállok és csak játszom, hogy fogyatékos vagyok. Amikor ide jöttünk nem szóltunk, hogy nem vagyok fogyatékos, hanem színész, ezért úgy gondoltam, hogy nagyon csúnya lenne részemről, ha felállok és vidáman elmegyek a saját lábamon.

Lelkileg is ugyanilyen nehéz volt a felkészülés?

D: Azt hiszem még nehezebb volt lelkileg, mint fizikailag. A stáb egy része folyton arra vigyázott, hogy én mennyire bírom lelkileg. Minden esetben a határon jártunk, de soha nem léptük át. Bár, ha utólag vissza gondolok, akkor nagyon közel jártunk ehhez a határhoz, ami már nem lett volna jó.Mennyi ideig tartott a felkészülés testileg és lelkileg? Mi volt az, ami segítségedre volt?

D: Először a téli jelenteket vettük fel, ezek voltak az első forgatási jelenetek. Előtte két hónapig tartott a felkészülésem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de legtöbbet saját magamból adtam, magam készültem, de mégis a legtöbbet egy varsói pantomim művész segített. Egy bizonyos fokig éreztem, hogy boldogulok ezzel a szereppel, és úgy gondolom, hogy amit én magam találtam ki, az a filmnek 65%-ban meg is felelne a szerepnek. Viszont a pantomim művésznek köszönhetem azt, hogy olyan dolgokra hívta fel a figyelmemet, amire magamtól nem jöttem volna rá, pl. leülni, felkelni, csúszni. Nagyon sokat gyakoroltunk, és ez arra is jó volt, hogy össze tudtam hangolni a lelki állapotomat a fizikai állapotommal. Az egyik ilyen jelent volt, amikor a tréner letettem az asztalra a poharat, valamit öntött bele, és azt mondta, hogy “Van öt perced hogy emeld fel a poharat”. Ez nem sikerült és nagyon kétségbe voltam esve. Még egyszer letette a poharat és most hat percet adott, de azt mondta, hogy “Nagyon szépen kérlek, hogy sikerüljön”, és az utolsó egy perben sikerült. Ez a pillanat, amikor minden erőmmel sikerült felemelni a poharat, olyan áttörést jelentett, amire soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék. Én magam se tudtam, hogy mi történt ebben a pillanatban, de mindenki, aki tanúja volt ennek a jelenetemnek, megállapította, hogy ebben a pillanatban megszületett az igazi Mateusz.

Ez volt a legnehezebb jelenet?

D: Emlékszem, hogy volt egy olyan nap, amikor jött a rendező, és mondta, hogy holnap lesz a legnehezebb napunk. Válaszoltam neki, hogy Maciej, ezt nem kell mondanod, eddig minden nap ugyanilyen nehéz volt, és azt hittem nincs nehezebb. Utána ez már nem került szóba.

Mateusz több különböző személyből lett összerakva?

D: A kiinduló személy, Pszemek, aki a forgatókönyv alapját adta, annyira klasszikus személyiség volt, hogy nem tudtuk volna őt így vállalni, ahogy létezett. Nem lett volna jó. A rendezőnek – másképpen, mint az egyik japán filmben, amit nem tudtam végignézni – nem az volt a célja, hogy ráijesszünk az emberekre és valami félelmetest mutassunk, hanem mutassunk egy kedves sztorit, ami néha-néha akár vidámnak is tűnhet. És valóban, keresésem során – mert meglátogattam általános iskolákat, gimnáziumokat, különböző központokat – találtam három olyan személyt, akiktől kölcsönvettem bizonyos dolgokat, amelyekből felépítettem Mateusz szerepét. Jártam különféle iskolákba, még óvodában is jártam, mert tudnom kellett, hogy a kis Mateusz hogyan viselkedik, milyen fiú ő kisgyerekkorában, hogy ezt én majd tudjam folytatni és ne valami újat csináljak. De ugyanígy dolgoztam együtt a filmbeli kis Mateusz-sal is. Mivel nagyon nehéz volt külsőleg hozzám hasonló kisfiút találni, aki tehetséges is lett volna, nem arra építettünk, hogy külsőleg mennyire hasonló, hanem a személyiségeink mennyire ugyanazok. Azért is döntöttünk úgy a rendezővel, hogy bizonyos viselkedési formákat, amiket én már tudtam, hogy használni fogok, átrakunk a fiúra. Amit viszont ő csinál, mint kisgyerek, én is átveszem, így lesz meg a folytonosság a két fiú között.

És a forgatások után mennyire maradtak meg a mozdulatok?

D: Sokáig tartott még bennem ez a szerep. Mert eltelt egy év, és valaki azt mondta: „még mindig Mateusz-ozol. Nem zavar ez téged?”. És Akkor rájöttem, hogy hoppá, mi már egy jó hosszú ideje nem forgatunk! Bizonyos reakciók még bennem voltak. Elgondolkodtam, hogy hol vannak azok az emberek, akikkel együtt forgattam, miért hagytak el hirtelen? Két hét eltelt, senki nem hívott, a harmadik hét után megint csönd van körülöttem és akkor egy frappáns gondolat merült fel bennem: lehet, hogy nekik saját életük van, ők már kivonultak a filmből? (nevet)A filmben van egy jelenet, amikor kihúzzák Mateusz fogát. Ez valóban megtörtént?

D: Akiről szól a történet, Pszemek, vele ez tényleg megtörtént, mai napig nincs elől két foga. De én nem vállaltam be. (nevet)

Orvosilag mennyire hiteles ez a karakter? A felkészülés során találkoztál hasonló emberekkel, szakemberekkel vagy filmekből, könyvekből tájékozódtál?

D: Is-is. Bizonyos elemeket tényleg el kellett sajátítanom másoktól, például a Bliss-féle (kommunikációs) rendszert, amelynek alapján a végén beszélgetünk. Igyekeztem minden olyan játékfilmet megnézni, amely gyermekparalízistől szenvedő embereket mutatott be. De azért néztem meg ezeket a filmeket, hogy az itt látottakat ne ismételjem meg a saját jelenségemben. Néztem, hogy mit ne csináljak. A legtöbb inspirációt a fogyatékosok által írt könyvekből kaptam. Azt a módszert választottam, hogy letettem a szobámba a kamerát, és próbálkoztam. Például hogy lehet mozogni a padlón, hogy lehet ülni a széken.

A forgatás több, mint egy hónapig tartott. A helyzethez képest sok mozgás van a filmben. Tele voltál kék-zöld foltokkal a forgatás alatt?

D: Igen, persze (ezt magyarul mondta). Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de voltak olyan jelenetek, amelyeket alig bírtam megcsinálni. Például az ablakra mászás jelenetét. Ezt nem egyszer, nem kétszer próbáltam meg, de sokáig nem sikerült, az egyensúlyérzékem teljesen tönkre ment, nem tudtam, hol van fent és hol van lent. Fizikailag ez nagyon sokat jelentett. Nem tudom már hányadszor próbáltuk, de annyi volt a feladat, hogy lejövök jobbra az ablakról. Már nem tudom, hányadik ismétlés után voltunk, és annyira nem kontrolláltam, hogy ez forgatás, hogy teljesen más irányba kezdtem el csúszni. Nem értettem, hogy miért nem mennek utánam. A jelenet az volt, hogy lejövök jobbra, de abszolút nem tudtam kontrollálni magam, elindultam balra, ott meg nem volt senki. Nem értettem, hogy most mi történik, hogy miért nem mennek utánam, mert azt hittem, hogy én csinálom jól. Tulajdonképpen realisztikusabb lenne a film a moziban, ha fejjel lefelé néznénk. Akkor igazán érdekes lenne.A forgatási idő alatt mennyire vitted haza a szerepet? Mit szóltak a barátaid, a családod?

D: Végig Mateusz voltam, otthon is és a környezetemben is. Az összes barát, ismerős tudta, hogy én most az vagyok. Egy egész évig csak Mateusz voltam.

Ez azért megterhelő lehetett…

D: Igen. Sokan nem is bírták.

Ez miben nyilvánult meg?

D: Elhagytak, sokan elhagytak. Volt, aki végleg. Képzeljétek, hogy ez számomra milyen lecke volt.

A személyiségedben mennyire maradt meg a szerep? Mennyire alakultál át a karakter által?

D: Átalakított engem. De minden szerep után próbálok visszatérni önmagamhoz, és inkább a szerep emlékét megtartani magamban és ez az emlék változtathat meg engem. Tudom, hogy mindjárt jön a következő felkérés, és amikor ezeknek is vége, még egy emlékkel gazdagabb leszek. Ezeket gyűjtöm, ezek együttesen hatnak rám.

Mennyire élveztétek a szakma támogatását a filmkészítés során? Hiszen a film végeredményben az ő kudarcukról szól, a szakemberek végig arra kíváncsiak, hogy a főszereplő mit nem tud. Míg a többiek arra, hogy mit tud.

D: Ez érdekes! De bármennyire igyekeznek bebizonyítani, hogy mit nem tud, a film azt is megmutatja, hogy akkoriban mennyire nem volt eszköze, pénze, lehetősége a szakmának, hogy igazán érdemben tudjon foglalkozni a fogyatékosokkal. Sőt, a szakmabeliek azt is mondták, hogy jobban ellenállnának, nem támogatnák a filmet, ha valami változott volna azóta. De mivel nagyon kevés dolog változott, inkább támogatják még azzal együtt is, hogy őket ilyen fényben mutatja. Tulajdonképpen ezeknek az embereknek az odaadása óriási. Viszont a társadalmi szerepük és helyük nagyon pici. Az egész arról szól, hogy az a nagy lelkesedés, amellyel ők dolgoznak, helyet nyerjen a társadalomban, ugyanilyen nagy legyen a társadalmi elfogadtatása is a munkájuknak.

Mundruczó Kornél filmjében, a Fehér istenben is majdnem játszottál…

D: Igen. Már Budapesten jártam, ruhapróbákon voltam, már helyszíneket is néztünk együtt, de rövidre zárva: nem sikerült az időpontokat összeegyeztetni. Nagyon remélem! Remélem, hogy az első színházbeli találkozásunk az nem az utolsó volt. Semmi kétség afelől, hogy imádok ezzel az emberrel együtt dolgozni és szeretnék majd minél többet vele dolgozni. Varsóban, a Teatr Rozmaitości nevű színházban csináltunk egy Denevér című darabot. Nagyon gyors, de örömteli munka volt. Egészen különleges.

Milyen volt a fogadtatása a filmnek Lengyelországban? Azt hinné az ember, hogy elkezdtek betegeket felülvizsgálni… találtak valakit, akin segíthettek?

D: Azt hiszem, bizonyos értelemben igazad van. Voltak ilyen esetek, voltak ilyen történetek. Tudni kell azt is, hogy a film után a lengyel parlamentben, a Sejmben a fogyatékosok demonstráltak. Úgy gondoljuk, a film is hozzájárult ahhoz, hogy ez megtörténhetett. A filmet bemutattuk a lengyel parlamentben is a képviselőknek azzal a szánt szándékkal, hogy felgyorsítja bizonyos törvények elfogadásának a folyamatát, amelyek már nagyon hosszú ideje kellene, hogy életbe lépjenek. Nem tudom, ennek mi lesz a vége, de mi nagyon reméljük, hogy jó vége lesz és hogy mi is tettünk hozzá valamit. Voltak olyan információink, hogy bizonyos emberek egyszerűen csak erőt kaptak ettől a filmtől és elő mertek jönni, mert eddig ki sem mozdultak a lakásukból. De ezek után miért ne? Sajnos Lengyelországban a fogyatékkal élők földalatti életet élnek legtöbben. Mi, akik ép életünknek örvendhetünk, igyekszünk nem látni őket. Ez a film most mást mutatott. Újabb és újabb központokat hozunk létre, rendezvényeket szervezünk nekik, de valahogy eddig senkinek nem jutott eszében, hogy esetleg vonjuk be őket a társadalmunkba úgy, ahogy vannak. Ne rendezzünk nekik valamit külön, hanem legyenek velünk együtt.Hogyan indult ez az egész, honnan jött az ötlete a rendezőnek?

D: Volt egy dokumentumfilm, Ewa Pieta, rendezőnő csinálta és mi ezt a filmet (Szavak nélkül), ennek a lánynak dedikáljuk. Ő egy diáklány volt, és ez egy diplomamunka volt, Maciej Pieprzycánál, a filmünk rendezőjénél diplomázott ezzel a dokumentumfilmmel, de közben rákos lett és a diploma után meghalt. A tanára, azaz a mi filmünk rendezője még egyszer felvetette ezt a témát, ezúttal játékfilmben. Személyesen én, nagyon örülök annak, hogy a rendezőnk emlékszik és emlékeztet arra, hogy ő csak folytat valamit és nem úgy adja elő a dolgot, hogy ezt ő találta ki. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a filmet ennek a lánynak dedikálja.
Szavak nélkül és szavakkal5

A film témája elég komoly, lelkileg megterhelő, de volt-e olyan jelenet, amit elpoénkodtatok?

D: Persze, hogy volt! (mosolyog) Rengeteg ilyen helyzet volt, mondhatni szinte folyamatosan ilyen hangulatban voltunk. Én folyton nevettem, de nem volt szabad megszólalnom, abban maradtunk, hogy én nem beszélek! Úgyhogy ők nem tudták, hogy most min röhögök annyira, én pedig rajtuk nevettem. Néha emiatt nem tudtunk beállítani egy jelenetet, mert nem voltunk képesek a sok nevetés miatt, minden szétesett. Tulajdonképpen minden jelenet előtt, amit már nem akartam megismételni, megpróbáltam annak a jelenetnek az úgymond vidám változatát előadni. És akkor már tudták, hogy aznap nem lesz több forgatás, mert már nem vagyok rá képes (közben nevet).

Azt gondolom, hogy ezután a szerep után bármit eljátszol. Melyik szuperhős lennél?

D: Pókember. A nővérem gyerekei imádják, úgyhogy ezzel találkozom leginkább. Az unokahúgaim miatt akárhol vagyok, a pókemberes elemeket, motívumokat keresem. Biztos, hogy ők nagyon boldogok lennének, ha én egyszer úgy állítanék be, hogy „Hú itt van Pókember!” (és közben hálóvető mozdulatot tesz).

Képek: Csákó Zsuzsanna